A mesék és mi

Nem mese ez, gyermek…!

 Mi az a három dolog, amire egy apának szüksége van, amikor a lánya hazaviszi bemutatni az udvarlóját?

Fegyver, ásó, alibi…

 Ez a – talán nem is olyan ártatlan – vicc egy családi vacsora asztalnál hangzott el. Persze jól szórakoztam rajta, de azóta is piszkál. A viccek sem véletlenül születnek. Sok tartalmat rejtenek magukban. Ez például az apa-lánya viszonyt, ami általában ugyanúgy jelent meg az általam ismert apukáknál. Sőt, láttam olyat, hogy a nagybácsi legalább annyira megfertőződött ezzel a szereppel, mit az apuka maga. És hát valljuk be, mi nők ettől elolvadunk… Egy férfi gyerekkel olyan látvány, ami minden nőt levesz a lábáról. Hát még a védelmező férfi! Mert hát a gyereket védeni, félteni kell. A lányt még jobban. Ez alap. Egy szülő nem is tud másként létezni, talán csak vagányabban védelmez… Mégis csak el kell esnie néha annak a gyereknek, hogy megtanuljon felállni és haladni előre.

 Én ugyan nem vagyok anyuka, de tanárként, közel harminc kamaszodó leányzóval, volt miért aggódnom… Sőt! Nem anyukaként talán nehezebb… Engem nem edzett meg a 39 fokos láz, a balesetek, amikből a gyerek egy karcolással, vagy akár anélkül kerül ki és a hajmeresztő helyzetek sem, amikben egy kismanó minden fizikai és más tudományos törvényszerűséget megcáfolva hajt végre olyan tetteket másodpercek alatt, amikre sosem fogunk rájönni, hogyan vált képessé.

 Ha egy szülő életfogytig tanulja a szülőséget, akkor a tanár talán hétszer annyira, hiszen nem csak különböző személyiségű gyerekekkel kell együtt dolgoznia és jó kapcsolatot kialakítania, de ráadásul különböző családi és kulturális háttérrel rendelkezőekkel. Mindenki mást hoz otthonról, hála Istennek, így nem unalmas a világ.

 Szóval egy ideig ezen töprengtem. A féltésen. Persze, hogy óvjuk a gyereket, de nem élhet így az ember, hogy mindig félt, vigyáz, folyton figyelmeztet, néha tilt… Persze azt is kell.

 Egyszer Zacher Gáborral készítettek egy riportot, amiben a doktor úr mintegy mellékesen megjegyezte, hogy jó-jó, hogy figyelünk a gyerekre és óvjuk, védjük, abban az esetben épp a drogoktól, de hát azt nem akkor kell elkezdeni, amikor a probléma megjelenik. Addigra már fel kell tarisznyálni a lurkót mindenféle tudással, méghozzá úgy, hogy az a sajátjává váljon. Zsigeri szinten ivódjon bele.

 Nem gyakorló anyukaként, aki már tulajdonképpen „kész emberekkel” találkozott, sokat töprengtem azon, hogy én hogyan csinálnám? Hogyan tarisznyálnám fel a gyermekem úgy, hogy észre se vegye, hogy alapértékeket, kemény igazságokat sulykolok éppen a fejébe? Hogyan tehetném ezt nem szájbarágósan, de határozottan és minél többet? Hogyan biztosíthatnék számára olyan maradandó erős alapot, amire az emberségét építheti? Ami zsigeri szinten belé ivódik és akkor is vele lesz, a rendelkezésére áll majd, amikor mi, a szülei már nem tudunk?

 Aztán belebotlottam Boldizsár Ildikó könyveibe a mesékről, a mese hatásairól és megkönnyebbültem, hogy hál’ Istennek nem kéne feltalálnom a spanyolviaszt. Sőt, a megoldás nemcsak egyszerű és kézenfekvő, de ráadásul egy igen régi, nagy hagyománnyal bíró, valójában természetes gyakorlat. Egyidős az emberiséggel.

 Az ember már a kezdetektől arra törekedett, hogy megszerzett tudását, tapasztalatait örökül hagyja az utódainak. Ezeket mesék, történetek formájában adták tovább. Ez az oka annak, hogy a mesék eredetileg a felnőtteknek szóltak és csak később kerültek be a gyerekszobába. Sőt, ez lehet az oka annak is, hogy történeteken keresztül tanulunk a legkönnyebben, mert azok az érzelmekre hatnak és a tudatalattihoz férnek hozzá. Tehát tényleg zsigeri szinten működnek.

 És mit taníthatsz a mesékkel? Mindenfélét. Például azt, hogy a kincsért küzdeni kell. Néha a világ végére kell elmenni érte, de sosem egyedül. Mindig akad társ, és mindig össze kell dolgozni. Van, hogy kompromisszumokat kell kötni, de van, hogy a csata a megoldás. Ez attól függ, hogy kivel állsz szemben: ellenséggel, vagy baráttal. Meg kell tanulni megkülönböztetni a kettőt, és ha jól csinálod, még az alvilágból is vissza tudsz jönni. Igaz, néha be kell áldoznod a kezed, vagy a lábad, hogy az éhes griff felérjen veled, de mindennek ára van. És mindig akad gyógyír is, amit egy barát beszerez, hogy életet rázzon beléd, visszanőjön kezed-lábad, így a megszerzett kincseddel haza is érsz, ahol persze a sikereket, természetesen a nekik kijáró módon, meg is ünneplik. Hát nem ez az élet maga? De menjünk tovább!

 Mi a helyzet a királykisasszonnyal, aki csak ahhoz hajlandó férjhez menni, aki kitalálja a jegyeit? Tényleg válogatós és szeszélyes? Vagy csak határozott és nem elégszik meg akárkivel. Neki az a királyfi kell, aki megfejti a jegyeit. Egy bizonyos embert keres, aki nem csak magával van elfoglalva, hanem rá is kíváncsi. Amikor ilyet talál, maga fedi fel a titkait. Ez pedig nem az első útjába eső királyfi volt!

 És a szorgos és a rest lány? Igen, a szorgos elnyeri méltó jutalmát. És persze a rest is… De milyen megdöbbentő, amikor Boldizsár Ildikó szembesít azzal, hogy a szorgos a saját útját járja. Olyat csinál, amit maga választott, mert szereti. Persze, hogy sikeres! Mindenki ilyen munkáról, ilyen életről álmodik! Mennyivel másként nézel a restre, ha azt látod, hogy azért van ott, mert elküldték, hogy leutánozza a húgát, mert neki jobbnak kell lennie és több aranyat kell hazavinnie… Persze, hogy utálja az egészet… Nem is teljesít túl jól… Vajon mi az ő útja? Talán a sárkányölés? Miért ne? De nézzük ugyanezt más oldalról: a mai világban, amikor mindenki arra törekszik, hogy minél egyedibb legyen, hogy minél inkább kitűnjön a tömegből, hogyan lehetséges, hogy ezt a legtöbbször úgy akarják elérni, hogy másokat utánoznak? Micsoda paradoxon!

 A mesék az életet hordozzák.

 Tényleg.

 Aki nem hiszi, járjon utána!

Ez is érdekelhet:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.